A bíróságok szeretik az olyan újságírót, amelyik megmagyarázza a közvéleménynek, hogy miért járkálhat szabadon M. Richárd. Emberek vagyunk. Én is jobb szeretem az olyan bírót, amelyik jó fej velem, az operatőr ugyancsak több kedvvel indul olyan tárgyalásra, ahol nem ordítják le, ha a mikrofont áthelyezi két perbeszéd között az ügyész asztaláról az ügyvédjére. Mert itt és most leteszem a nagy esküt, hogy a bírók többsége nem tudja, hogy a mikrofonnak ehhez a vándorláshoz segítség kell. Így állunk, az újságíró nem érti, miért nem csukják le M. Richárdot, a bíró pedig azt, hogy miért nem lehet nyugton maradni a tárgyalás végéig. És egyik sem mondhatja el a másiknak az indokait, ellenérdekeltek az adott helyzetben, s a bírót nem kell, hogy izgassa a hangtechnika, az újságíró meg joggal érzi: ugyan miért az ő feladata magyarázatot adni M. Richárdra, enyhítve a bírák abból eredő frusztrációját, hogy nem szólhatnak a közvéleményhez.
Ha bármelyik intézményt céltáblának használja egy ország az adott pillanatban, akkor megvédi magát, kiad egy közleményt, tart egy sajtótájékoztatót vagy fű alatt informálja az embert. A bíróságok számára viszont alapvetés, hogy nem szólnak és nem kérdeztetnek, amíg az ügyvédet felhívják a mobilján az igazságtalan ítélet tárgyában. Ősrégi dolog ez, nem is létezett még mobiltelefon, amikor már felhívták rajta, és tartott a bíróság sajtótájékoztatót? Kiadott közleményt? Megvédte magát?
Tovább megyek: amikor előre lehet tudni egy ítéletről, hogy öt perc alatt végig fut minden csatornán, s borítékolható az is, hogy mely sarokpontok miatt fogják a törvény házát célba venni, akkor miért nem lehet elébe menni a dolgoknak? Én mindössze egy olyan sajtótájékoztatóra emlékszem, amit konkrét határozat okán tartottak – előre meghirdette a vörösiszap-per másodfokú döntésekor azt a Győri Ítélőtábla mostani elnöke. Pozitív példa volt, soha nem ismétlődött meg, mert gondolom, a kezdeményezés „magyarázkodás”, ellentétes az alapelvvel. Ezért belül fortyogva, emelt homlokán viseli a bíró az „ide lőjetek” feliratot.
A szóvivők persze megkérdezhetők, jó esetben szóban, rossz esetben írásban. De a bíróság ezzel a véletlenre, a tudósító érzékenységére, kíváncsiságára, szakértelmére bízza, hogy felvetődik-e az a kérdés, amelyre egyébként szeretne válaszolni, s akkor még hol vagyunk attól, hogy a kíváncsi riporter egy olyan szóvivővel találkozzék, aki közérthetően beszél. Ritka együttállása az a csillagoknak. Akad az illetékesek közt sajtóérzékeny, aki nem csak akkor tud az olvasó bőrébe bújni, amikor ő maga is olvas, de ez ugyanolyan esetleges, mint az, hogy a tudósítónak érzéke van-e a joghoz. Egyszerűen nem várható, hogy a tudósító megértse egy polgári per indoklását, hiába nyilvános a tárgyalás, a nyilvánosság, mondjuk már ki végre, nem garancia a közvélemény hiteles tájékoztatására. A költői kérdés tehát csak az, hogy ez közös felelősség-e vagy sem?
Hibás a média is, ez most nem nemzedéki hiszti, hanem száraz tény, az elemi kíváncsiság vész el a pályától elpártoló riporterekkel s a minimummal beérőkkel, a kíváncsiság nélkül meg nem lehet képviselni az olvasót. Igen, ahogy a kórházi tudósítótól joggal várják, hogy ismerje a kórházi osztályokat, azok működését, finanszírozását, a bírósági tudósítóra is ráragadhat éppen, hogy a letartóztatás nem a büntetés része, hogy a vádnak nem a végrehajtása történik a teremben, hanem a bizonyítása, hogy mi a súlyosítási tilalom és így tovább.
Régebbre kell visszamenni: az volt valaha az alapvetés, hogy az újságnak van egy tudósítója, amelyik beszámol a perről. Kapcsolata a bírókkal személyes volt, a kölcsönös bizalom segítette az együttműködést, a természetes módon felmerülő kérdések azon melegében felvetődtek és választ nyertek. Sőt: ez már valóban régimódi történet: kedves gyerekek, az eljáró bíró nyilatkozhatott valamikor a saját ügyében. Ez most annyira ördögtől való, hogy a tilalmat természetesnek érezzük, mint a gravitációt. Holott jómagam a gravitációt megelőző időre már nem emlékszem, de a bírók nyilatkozataira igen. S tudom jól, azért tilalmas, hogy az eljáró bírót ne kényszeríthessék magyarázkodásra, ám sajnos abban az esetben sem kényszeríthetik rá, ha szeretne magyarázkodni, mint saját ügyének legautentikusabb ismerője. Az van tehát a legnagyobb csendben, aki a legélesebben látja, hogy minek kéne kidomborodni a közvélemény számára. Persze ez az ő baja, nem a tudósítóé, de sokéves közös munkánk eredménye, hogy legalább sajnálom.
A folyamatnál maradva: tizenöt évig jártam a bíróságra úgy, hogy nem találkoztam újságíróval, leszámítva egy-két nagy ügyet. Ne kérdezzék, miért, mert nem tudom, de tény, hogy nem volt divat, még az idő tájt sem, amikor felálltak az ítélőtáblák. A kétezertízes évek elején változott a helyzet, két okból. Egyrészt az új szóvivők a sajtóorgánumokat kötelezően értesítik a fajsúlyos perekről, s ez mindenképpen nagyon fontos előrelépés volt, mert addig a személyes kapcsolatokon múlt, hogy az újságíró tud-e egy ítéletről vagy sem. (Ezzel az exkluzivitás is elveszett, így én magam nem örültem neki, de a dolgom kényelmesebbé vált.) A másik tényező az volt, hogy az egyik kereskedelmi tévécsatorna hirtelen elkezdte – szerintem menekülőútként – ontani magából a tárgyalótermi híreket. A belpolitika talaja egyre forróbb lett, a közvélemény megosztott, a bíróság pedig semleges terep, viszont elég izgalmas ahhoz, hogy nem ciki akár krimivel is indítani a híradót.
A riporterek érdeklődése tehát, amit a fővárosban addigra kezdtek megszokni, elérte egyik pillanatról a másikra a vidék tárgyalótermeit is, vérmérséklettől függően reagáltak rá a bírók. Nekem soha egyikükkel sem akadt kellemetlenségem, de voltak, akik a golyóstollra és a kockás füzetre még régi ismerősként tekintettek, ám a kamerát, a technikust, a sok idegen arcot már kinézték. Szükséges – inkább szükségtelen – rossznak tartották, pimasznak, kezelhetetlennek, zavaró tényezőnek, holott állítom tisztelt bíróság, hogy semmi mást nem szeretne az újságíró, mint észrevétlennek maradni, melózni, visszaszaladni a munkahelyre, megvágni az anyagot. Arra pedig legkevésbé sem utazik szántszándékkal senki, hogy nyilvánosan leteremtsék.
Évekig tartott, amíg a két, egymást gyanakvó vadként szimatoló fél szívverése kezdett megnyugodni a másik társaságában, a folyamat még tart, egytől tízes skálán négyesnél tartunk. De a járásokon még mindig vannak bírók, akiknek a kamerák jelenléte ismeretlen élmény, s egyszer a nulláról kezdjük majd a barátkozást. És sajnos minél természetesebbnek fogják érezni, hogy a születő tudósításhoz semmi közük, s hogy bár lenne a közvéleménynek mit megmagyarázni, az olvasóhoz nem létezik út, ez annál inkább így is lesz. A helyzetbe beleszülető generáció nem fogja tudni, miért van így, megelégszik mindenki a kötelező minimummal, nem lesz szóvivő, aki el akarja magyarázni és nem lesz tudósító, aki meg akarja érteni, miért szabad még M. Richárd.